Ferencz Boglárka – Kommunikáció és közkapcsolatok szak, II. év
Egy történet
Este volt már nyolc óra… Jött a csorda. Én a szállás fele bandukoltam. S mint jól nevelt lány, aki ismeri a falu íratlan szabályait, mindenkinek köszöntem. Ez elég nehezemre esett, hiszen mint városon felnőtt lány, megszoktam már, hogy az ismeretlenekre rá se nézek, nem hogy köszönjek nekik.
Ennek a „mindenkinek köszönésnek” az a hátránya, hogy sokan szóba elegyednek veled, te meg kénytelen vagy, ha el akarod nyerni bizalmukat, válaszolgatni, hiába korog a hasad, hiába sietnél már vacsorázni, az illendőség úgy kívánja, hogy válaszolj.
Az nap is ilyen formán tartottam a szállás fele, igen ám, de jött szembe egy gazda, aki épp hajtotta a teheneket haza fele. Köszöntem. Ő fogadta, de nem tudott csak úgy elmenni mellettem, úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy én ki vagyok, mi járatban jöttem, hisz, úgy-e, ismeretlen voltam. Hát meg állított, hogy megtudja. Én készséggel válaszoltam is neki, és azzal mentem volna. Igen ám, csak ez nem így működik, ha már megálltam. Szó szót követett, még a szülővárosom is előkerült, aztán a rokonság, kije lakik ott, ismerem-e ezt vagy azt. Mindezt megszínezve egy-két viccel. Nagyon jópofa bácsika volt, de közben az idő telt, a hasam meg jelzett, hogy most már aztán nagy szükség lenne arra a vacsorára.
Na, mondom, most már megyek, mert mindjárt kilenc óra, és lekésem a vacsorát. „Jaj, azt kár lenne lekésned (közben már tegezett is), menjél, de ha mégis az nélkül maradnál, gyere vissza, s majd mi adunk neked vacsorát.”- mondta a gazda. Jó, mondom, de vigyázzon, mert ha lekésem, akkor tényleg visszajövök. Ezt nevetés követte aztán elbúcsúztunk, s én futólépésben szedtem a lábamat a vacsora hívó szavára.
Szekérrel a táncba
Péntek este volt. A lovak befogva a szekérbe. A hold fénye szolgáltatta a hangulatvilágítást. Mindenki indulásra készen várt. Aztán elindult a szekér a népes csapattal a jobbágytelki néptánc tábor fele. Rázendítettünk a nótára: „Sári néni papucsa…” Így vonultunk végig a falun. Kíváncsi szempárok követtek minket a függönyök mögül, a kapukból és kertekből, volt, aki integetett is.
A szokatlan csapatot, a tanárunk követte robogóján, ő volt a sereghajtó. A kocsist is fogta a figura. Hátra fordulva viccelődött velünk, igen ám, csak így nem nézte az utat, s ez azzal járt, hogy bár a ló kikerülte a gödröket, a szekér kereke mégis belement. Fájt is a fenekünk, úgy mintha kiporolták volna. A kocsis ezt láthatóan élvezte.
Amikor megérkeztünk a néptánc táborba, és a bejutási akadályokat is leküzdöttük (belépő fizetése), a hangulat már a tetőfokán volt. A teremben a zenészek húzták a talpalávalót. A táncosok, köztük számtalan fiatal, csak úgy ropták a táncot. Élvezet volt nézni őket. Már-már éreztem, hogy, na, most én is rögtön táncra perdülök. Érezhettem én, mert amatőrként táncpartner hiányában meg sem közelíthettem a forgatagot, inkább a falhoz tapadva gyönyörködtem bennük.
Szó szerint, izzott a levegő. Ugyanis olyan meleg volt bent, hogy levegőt is alig lehetett kapni. De én akkor is tűrtem, csak hogy részese lehessek ennek a kavalkádnak. Részese legyek ennek a csodálatos, magával ragadó táncnak, mely értékeinket tartja életben.